Arabok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az arabok nagy és heterogén népcsoport, leginkább a Közel-Keleten és Észak-Afrikában élnek nagy számban.

[szerkesztés] Az arabok története

[szerkesztés] Az iszlám vallás térhódítása

Az arab világ

Az Arábiát lakó arabok zöme ló- és tevetenyésztő nomád beduin volt. Törzseik a száraz, sivatagos területeken egymás ellen harcoltak az életet adó vízért, az oázisok legelőiért, az állatállományért. Az arabok egy része kereskedéssel foglalkozott, ők bonyolították le a Jemen és Palesztina közötti forgalmat, és bekapcsolódtak a nagy közel-keleti közvetítő kereskedelembe. Jelentős települések alakultak ki a karavánutak mentén. Ilyen város volt Mekka a későbbi világvallás, az iszlám (jelentése: teljes meghódolás istennek) bölcsője. A városban élő Mohamed (570–632) tevehajcsárból lett kereskedő. Beutazta Arábiát. Utazásai során megismerkedett a zsidó és keresztény vallással, melyekből sokat merített, mielőtt látomásai nyomán 610 táján új tanokkal lépett fel. Mohamed hamar követőkre talált a szegények között. Ezért rövidesen összeütközésbe került a Mekkát vezető gazdag kereskedőkkel, s híveivel együtt menekülni kényszerült. A közeli városban, melyet később Medinának (Medinat-al-Nabi= a próféta városa) neveztek el. Itt talált menedéket és támogatókat. A Mekkából való kivonulás éve (622), a hidzsra vált a mohamedán időszámítás kezdetévé. Medinában megerősödött a hit, és sok követőre talált a nomádok között. Mohamed eszméi, miután a mekkai kereskedőkkel is egyezségre jutott (mekkai zarándoklat), fergeteges gyorsasággal kezdtek terjedni.

[szerkesztés] A hódítások kezdete

Az iszlám egyesítette a korábban egymással harcoló arab törzseket, s ezzel óriási erőt szabadított fel, mely a dzsihád jelszavával a Közel-Keletre rontott, s rövid időn belül óriási területeket foglalt el. Mohamed halálát követően a kalifák vették át az irányítást: Abú Bakr (632–634), majd Omar (634–644). Vezetésükkel az előretörő iszlám harcosok pár évtized alatt elsöpörték a perzsa államot és Bizáncot is tönkreverték. Uralmuk alá került Szíria, Palesztina, Mezopotámia (635–641 között), Egyiptom (639–642 között). Az Omajjád-dinasztia (661–750) irányításával a VII. század végére Keleten már az Indus völgyében jártak győztes hadaik, Közép-Ázsiában pedig már Szamarkand, a Selyemút menti gazdag kereskedőváros is behódolt az araboknak. Nyugaton Tárik vezér 711-ben átkelt a Gibraltári-szoroson (Dzsebel-el-Tárik= Tárik sziklája) és Hispánia nagy része arab fennhatóság alá került. A száz éve tartó sikereknek és hódításoknak két állam, egy régi és egy új vetett gátat. 732-ben Poitiers-nál Martell Károly frankjai, 740-ben Kis-Ázsiában a bizánciak mértek vereséget az arabokra, leállítva előrenyomulásukat.

[szerkesztés] Berendezkedésük

Az iszlám uralom megszilárdulásával kiépült az arab állam, melyet bizánci mintára szerveztek meg. A kalifák despotikus uralkodókká váltak. Az arab katonai vezető réteg földbirtokos arisztokráciává alakult, igaz a kalifák hatalmát nem tudták korlátozni, mivel azok elvehették, kicserélhették a birtokaikat. A tulajdonos ugyanis elvben a kalifa maradt. A szolgálati birtok rendszere biztosította a központi hatalom erejét. A földeket szabadok és részben rabszolgák művelték meg. A városok fennmaradtak, sőt virágzásnak indultak, mivel a közvetítő kereskedelem jelentős része az arabok kezébe került. Virágzó korszak kezdődött, az egységes hatalmi ellenőrzés alatt lévő óriási területeken fellendült a kereskedelem. Rendkívül fejlett volt a kézműipar, egy-egy város speciális termékei messzi vidékre eljutottak (damaszkuszi acél – Damaszkusz; kordován csizma – Córdoba; muszlinszövet – Moszul). Az óriási területet már nem bírták egyben tartani. Először a szélső tartományok szakadtak le és önállósultak (Córdobai emírség és Egyiptom). Nemsokára a belső terület is felbomlott. A későbbiek során egy-egy országrész tett szert vezető szerepre. Ennek ellenére a X. században Európa felé újabb hullámban támadtak az arabok, ezúttal elsősorban a tengeren. A megerősödött Európa azonban hamarosan visszaverte őket.

[szerkesztés] Mórok és szaracénok

A középkorban a hódító arabokat különféle nevekkel illették: a Hispániát meghódítókat móroknak (spanyolul moros), az Itália déli részét, valamint a mediterrán szigeteket megszállókat pedig szaracénoknak (latinul Sarraceni) nevezték. E kifejezéseket többnyire a fehér keresztényektől való megkülönböztetésként használták az észak-afrikai népekre.

[szerkesztés] Lásd még

• Iszlám

Ez a társadalomtudományi tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!